'

Péter nem volt gazember


Péter nem volt gazember, inkább csak felelőtlen. Mikor kérdőre vonták, csak mosolygott… nem vette komolyan, ha dorgálták. Nem voltak céljai s ezt nem is titkolta.
Egyszer élünk! – nevette a kósza szélbe s az meg, mint pletykás vénasszony, vitte a hírt szerte-szét.
Mikor ezt mondta, mások a fejüket csóválva morogtak: - Mit akar ez a gazember? Se munka se tisztesség!? Bezzeg a mi időnkben… – zsörtölődtek tovább.
De egyszer valami megváltozott. Igazán nem is tudni, hogy mi történt, csak azt beszélték a faluba, hogy a Péter gyerek meglépett. Amit én tudtam, csak annyi, hogy a víg kedélyű fiú eltűnt. Persze a falu „mindentudói” mást beszéltek.
- Börtönbe vitték! – dühöngött az öreg Szabó.
- De hogy is – próbált rácáfolni Bauer.
- A városba ment, valami drogos bandával…
- Mindegy is, hogy hol van, az a lényeg, hogy nem hoz több szégyent a falura – nevetett Ferenczi s közben hátra fordult.
- Jó napot Katika! – pirult el Ferenczi, tudomásul véve, hogy a Péter gyerek anyja meghallotta gúnyos megjegyzését.
Az asszony visszaköszönt, majd lehajtott fejjel felgyorsítva lépteit eltűnt a Bocskai utca sarkán.
- Láttátok? Szégyelli magát a fia miatt, pedig nem is ő a hibás, hanem az apja. – nevetett Szabó.
Hűvös szél fújt, mindenki tudta, hogy hamarosan esni fog. Hirtelen megdörrent az ég és esni kezdett. A „mindentudók” behúzódtak Kovácsék eresze alá s tovább folytatták az összeesküvés elméletek gyártását. Újabb dörrenés zavarta meg a diskurzust, majd egy vaskapu csapódására lettek figyelmesek.
- Nagyon esik Bandikám!
- Esik bizony. – nevetett Kovács, majd csatlakozott a csácsogó társasághoz.
- Már vagy két hete nem láttunk szomszéd, hát merre jártál? – kérdezte Szabó.
- Ne is kérdezzétek! Nem szeretek panaszkodni, de… nehéz napokat éltünk át.
Kovács arca hűvössé vált, majd szemébe könnyek szöktek. Nem akart beszélni. Ferenczi rá nézett, majd vállon veregette.
- No, mond már komám!
Kovács lehajtotta fáradt tekintetét, majd a „mindentudókra” pillantott.
- Itt volt az unokám… - kezdte. Rám bízta az apja, mert el kellett utaznia. Én vigyáztam rá. Tudjátok milyenek a gyerekek. Ki akart menni, játszani az Ördög-sziklához. Már tizenöt éves, nem pici gyerek. Elengedtem. Ott volt vele a kis Sanyi is, meg a Zoli.
Szabó arcizmai rángatózni kezdtek.
- Felmásztak a sziklára - folytatta-, de megcsúszott, épen csak, hogy nem zuhant le…
Kovács folytatni akarta a szomorú történetet, de a saroknál feltűnt egy fekete, lapos autó. Az eső sűrűbbé vált, vízfátyolba úszott az egész vidék. Az autó eljött a sarokig, majd befordult a Bocskai utcába. Kovács sírni kezdett. Tudta, hogy mit jelent ez a pillanat. A többiek nem értették. Tudomásul sem vették az autó közeledtét.
- Na, mi van már Bandikám? Jól van az unokád? Nem!?
Kovács megrázta a fejét és a Bocskai utca felé intett, majd az eső monoton tompaságát egy szívből feltörő sikoly kettétörte. A beszélgetés abba maradt és mindenki a hang irányába fordította őszes fejét.
- Mi történhetett? – kérdezték egymástól.
- Ez Katika volt,
- Zokogott fel Kovács.
- A Péter gyerek mentette meg az unokámat, Ő zuhant a szakadékba! Meghalt!
- A Péter gyerek? – álmélkodott Ferenczi.

 

Hozzászólások

Előítéletek

Hát igen. Sajnos ilyen előítéletes világban élünk már egy ideje.

Sok ember van, akinek nagyon sok ideje van másokkal foglalkozni, pedig ha őszinték akarunk lenni, akkor egy idős bácsi véleménye mindenkire vonatkozik: „Javulni valók vagyunk mi mindannyian...”